2009. november 22., vasárnap

Őszi vasárnap


De jó volt itt a hűsben ringatózni


A nyári kert kedves ülőalkalmatosságai

Az ősz legszomorúbb napja a kertünk - s vele a lelkünk - felkészítése a télre. Most jön néhány hónap, amikor legfeljebb sétálni jövünk ide... vagy épp havat lapátolni... esetleg az ideszoktatott énekes madarakat etetni... Vannak, persze vannak a télnek is örömei, de azok nem a kerthez tartoznak, hanem a távoli dombokhoz, hegyekhez, a kirándulóhelyek forraltboros pihenőihöz... Itthon inkább begubózunk a jó puha plédekbe, behúzódunk a sültalmaszagú szobákba, otthonos emlékképeinkbe feledkezve simogatjuk a doromboló macskánk hátát... és sóhajtozunk. És persze dolgozunk, igen, dolgozunk, elvégezve mindazt, amire a rohanó tavasz, a gyorsan múló nyár és a tünékeny színeivel ámító ősz nem hagyott időt. Így könnyebb lesz a várakozás... talán...
Miért van az, hogy ilyenkor József Attila jár a fejemben? ... mindegy... leírom... jó lehet még valamire!

...

Szívem ágán időz a semmi,
azt hiszi tán, a Jóisten vagyok,
megtaníthatnám árván dideregni,
de mit szólnának hozzá a csillagok?

...

2009. november 4., szerda

A professzor


Bencédi József nyelvész kandidátus (1921 Tolna)



Néhány arc az ezerből ... (Rühl Gizella fotóin)

Másfél évtizede készítek - többnyire Gacsályi József barátommal közösen - portréfilmeket Szekszárd és Tolna megye jeles irodalmárairól, művészeiről és tudósairól. Olyanokkal kerülhettem így lelki közelségbe mint, Mészöly Miklós, Baka István, Lázár Ervin, Ordas Iván, Csányi László, H. Németh István, Csengey Dénes, Szakály Ferenc történész, Husek Rezső zongoraművész és Mözsi Szabó István festőművész. Rezső bácsit még a minap hallottam játszani, az "öreg rőzsebajszú" is aktív, rendszeres kiállító. A többiek? A többiek már sajnos elmentek. Dédelgetett nagy terveim között kezdettől ott volt egy szép portréfilm elkészítése egykori egytemi professzoromról, a nyelvművelési mozgalom egyik emblematikus alakjáról, Bencédi Józsefről. Az ilyen sorozat persze maga a versenyfutás az idővel. Most, hogy elkészültem vele , és október 29-én be is mutattuk, kicsit úgy érzem, ha csak egy szakaszgyőzelem erejéig is, de legyűrtem az időt. A filmet megrendelő Illyés Gyula Megyei Könyvtár vállalta a forgalmazást, onnan egyébként (DVD-ként) ki is kölcsönözhető. Remélem hamarosan lesz alkalmatok megnézni. Addig azért közreadok néhány képet a bemutatón Rühl Gizella által készített kollekcióból.








2009. szeptember 27., vasárnap

Séta a Gemencben


A gát Pörbölynél


Az ősz vidám színei


Pszt! Maradjunk csendben!


És még őket nevezik vadnak...

Egy gyönyörű nap még maradt ebből az őszből is. A betegágyból kikelve csak rövid sétára tellett, de ne legyek telhetetlen, amikor olyan jókedvében találtam az erdőt, szinte minden szépségét megmutatta. Kár, hogy nem vagyok természetfotós, a gépem sem egy nagy szám, de ízelítőnek talán jók lesznek ezek a képek is...

2009. szeptember 24., csütörtök

Szomorkásan


Ez az ősz is gyönyörű! Kár hogy, csak így, az ablakból nézhetem. Ötödik napja gyötör a láz, a hányinger, a fülem úgy zúg, hogy a szívdobogásomon kívül, mást alig hallok. Amióta tanárkodom
szinte menetrendszerűen jön a szeptemberi influenza. Többnyire a legszebb őszi napokat veszi ki az életemből. És egyre hosszabb, egyre nehezebben viselem, egyre jobban rettegek tőle. Talán jövő héten megjön a rossz idő, és én, az októberi ólmos ködök árnyalakjaként, megint dolgozhatom, többnyire reggeltől estelig. Szerencse, hogy vannak fotós barátaim, akik majd elküldik az ősz legszebb napjain készült képeiket, hogy ne veszitsek el mindent, ami most történik köröttem!

2009. szeptember 12., szombat

A naggyá nőtt kiskönyvek



E kis könyv első kiadása 1971-ben, a szerző halálának évében látott napvilágot. A képen az 1981-es második kiadás egyik példánya látható.






Látszólag csak egy idegenforgalmi reklámkiadvány 1985-ből, de nekem az iránytűm volt a lokálpatriotizmus felé vezető úton.



Azt tudtam, hogy az alapkönyvek - ha úgy tetszik, a bibliák - egy életre szólnak, de hogy a zsebkönyveink...? Pedig semmi kétség, ma már tudom, azok is! A különbség csak annyi, hogy az alapkönyveinkhez, mint a búcsújáró helyekhez el-elzarándoklunk a sátoros ünnepek idején, a zsebkönyveinket viszont a hétköznapokon is a kezünk ügyében tartjuk. Jelzőtűz az egyik, iránytű a másik!



***



Egyik ilyen alkalmatosságom Erdei Ferenc: Néprajzi ínyesmesterség című, inkább csak füzetecskéje, mintsem könyve. Mindössze 100 oldal, de benne a van a népi ételfőzési eljárások teljes tipológiája, a népiesen magyaros ízvilág fűszerezési praktikáinak minden csínja-bínja, amúgy tudósmódra rendszerezve. Mindez persze nyelvében is ízesen, egyszerűen, minden tudományos hókuszpókolás nélkül. Hetente, kéthetente - mikor, hogyan hozza időm és a vendégjárás - bizony mostanság is leakasztom a bográcsot a szögről, hogy magamfőzte étkekkel kínáljam az asztalomnál helyetfoglalókat. De az idestova négy évtizedes gyakorlat sem elég ahhoz, hogy e kis könyv ne jelentsen különös biztonságot a főzőüst mellett, s ha időt enged rá a szelíden meg-megpittyenő pörköltszaft, csak beleolvasok, ha másért nem, hát a szép magyar szóért.



***



Valahogy így vagyok a másik könyvecskével is. A mindössze 120 oldal, puha borításának és hosszúkás alakjának köszönhetően, szolgálatkészen simul a zsebbe. Írója, Dr. Töttős Gábor, arra vállalkozott a nyolcvanas évek közepén, hogy a Szekszárdra érkezőket térről térre, utcáról utcára, s ahol épp az kell, házról házra kalauzolja végig a város nevezetességein. Nemcsak kedvet akart csinálni a nézelődésre, de láttatni, igen, láttatni akart mindent, ami fontos. Mindezt - akárcsak Erdei Ferenc - kifejező, pontos és szép nyelvezettel. Negyedszázada, amióta Szekszárdra költöztem, ezt a kis idegenforgalmi kiadványnak szánt könyvecskét használom útmutatómnak. Ez ugyanis nem a szerző utazási élményeit osztja meg velem, mint számos más útleírás, nem elégszik meg a puszta adatközléssel, a célszerűség vezette tájékoztatással, mint a mostani kiadványok többsége, megtanít viszont szeretni, és másokkal is megszerettetni ezt a várost. Az adatok nagy része persze már elavult, a városkép is sokat változott. Ma már nagyobb a történeti, mint a használati értéke, de nekem kedves a szemlélete, a nyelvezete és a szerzői hitelessége. Azt, hogy belőlem gyüttmentként néhány év alatt lelkes lokálpatrióta lett, jórészt Dr. Töttős Gábornak és ennek - no, meg persze számos más - könyvének köszönhetem. Régóta várom már, hogy az idegenforgalom és a város illetékesei megbízzák végre e kiadvány aktualizált és korszerűsített változatának megírásával. Jól jönne az a következő nemzedéknek.

***

Hogy miért jutott eszembe mindez?

I.

Épp a minap vetette oda nekem megjegyzésként egy - történelmi személyiségnek aligha nevezhető - ismerősöm: Ideje lenne az ilyen "kommenista" Erdei Ferenceket kiírni végre a történelemből az összes firkálmányukkal együtt. Én csak azt kértem tőle, téma és cím szerint lenne szíves megnevezni a tudománytörténetből kiírni javasolt könyveket. A bibliográfia ismertetése persze elmaradt. Szó, szó! Én is nehezen felejtem el Erdei Ferencnek a padlássöpréssel szégyenteljes agrárminiszterséget, mint, ahogy Nagy Imrének is nehezen a sváb kitelepítések nemtelen kezdeményezését. De mit számít ez ma már? Az egyik a mártírság példázatát, a másik meg írói és tudományos munkásságát hagyta ránk. Ideje lenne egyikkel is, másikkal is, végre jó örökösként kufárkodnunk.

II.

A Szekszárdi Szüreti Napokon mutatják be szeptember 18-án a Művészetek Házában Pálffy István: "Egy kis hazai - Szekszárd és vidéke" című útikönyvét, nagy városvezetési csinnadrattával. A meghívó szerint a Szekszárdon igencsak ritkán látott budapesti újságíró könyvét idegenforgalmi kiadványként fogják árusítani, és persze az sem titok, hogy a kiadás igen jelentős támogatást kapott.

No komment!


2009. augusztus 31., hétfő

Csend - élet - ?!?


Ugye milyen szép almák? Édesanyám hozta a Tescóból...



Nem megenni, nézni! Importalma dekorációs célokra...

A Mama, aki nyugdíjas, ennek az almának is csak az árát meg a küllemét mérlegelte. Mint már annyiszor, újra bebizonyosodott, könnyű őt az ilyen tetszetős bóvlival becsapni. Tudja, hogy az importált alma sokkal gyengébb minőségű, mint az itthoni. De ott a Tescóban, a gondosan rendezett polcokon - mondja szinte mentegetőzve - olyan szépek voltak, a fene gondolta, hogy ezek is rosszak belül.
Pedig rosszak. A húsuk elbarnult, itt-ott elkékült, az ízük meg... tulajdonképpen nincs is ízük.
Láthatóan csalódott. Világ életében szerette az almát, s ha van, még ma is kilószámra csemegézi. Sokszor bosszant az a gondoskodás, amivel a kert végén árválkodó almafát dédelgeti, mert ha annak szüksége van, minden másnál fontosabb. Pedig be kell látnom, ezek az importalmák meg se közelítik a "saját" termés ízét, zamatát. Ha terem, szinte egyedül ellátja a családot. Csakhogy az idén nem kedvezett az időjárás a virágzásnak, negyede sincs rajta a megszokottnak. Ilyenkor jön a bolti, vagy ami még veszedelmesebb, a "teszkós".
Én is csalódott vagyok. Az EU-s országok gazdái jelentős támogatás mellett termelik ezt az ízetlen vacakot... a mi gazdáink meg... a mi almásaink meg... a mi feldolgozóiparunk meg...
Nem is folytatom. Miért is gondoltam, hogy az EU népessége a finom almánkra, a féltett hungaricumaink különlegességére áhítozik majd? Talán nem is tudják, hogy milyen a magyar alma... hogy ugyanolyan támogatás mellett... ugyanolyan olcsón... ők is sokkal jobbat...
Ők persze nem csalódottak! Nekik nem voltak illúzióik!
Nekünk viszont még van egy fánk a kert végében! Jövőre talán bővebb termést kínál, hogy ne kelljen az európaiak elől elennünk azt, ami az övék!

2009. augusztus 23., vasárnap

Honor, amicitia, societas!



Ma itt volt nálunk a barátom. Vele teljesebb volt az ünnep. Pedig csak "beszélgettünk"! Miről? A művészetről! A világról és magunkról! Beszélgettünk, mindenről, ami fontos. Nézzétek csak ezt a képet! Neki van jövőképe, és ma rajzolt nekem is egyet. Na, nem tollal vagy ceruzával... egyszerűen a mosolyával... ami persze természetes egy baráttól... Nem igaz? Főleg, ha úgy hívják: Bálványos Huba