2010. május 28., péntek

Átok ül a Bartinán


Nagyon szeretem Baky Péternek ezt a grafikáját. Rajta van minden, amit a szekszárdiak szeretnek és különös értéknek tartanak városukban. A kép egyik motívuma a Bartina hegy a három kereszttel, nyilvánvalóan egy hagyományt örökít. Valószínűleg ugyanazt a hagyományt, amit Babits Mihály emlegetett a Szekszárd 1915 nyarán című versében:
"Jaj, minden úgy mint hajdanán,
s három kereszt a Bartinán
a régi sziluett."

A Babits-ház ablakából valami ilyen kép tárulhatott elé, csak épp a rádió- és tévétorony helyén három nagy - valószínűleg fából készült - keresztet láthatott. Azóta is ezt emlegetik a helybéliek és keresik tekintetükkel a városunkba érkező irodalomértők. Az elmúlt napokban zajló irodalmi tanácskozás résztvevői is valahogy így voltak a Bartina hármas keresztjével. A "Barátok" hegyére - merthogy ezt jelenti az egykori apátsági szőlőbirtok neve - szokás szerint felvittem barátaimat, onnan a legszebb ugyanis a kilátás a városra.

A hegytetőn viszont különös látvány tárult a szemünk elé:


Amióta a helyet ismerem, ez a három kereszt mindig is a hegy város felőli oldalán állt, jóval a gerinc alatt, a tévétoronynak elkerített terület miatt, meglehetősen nehezen megközelíthető területen, ami azt jelenti, hogy soha nem volt része annak a bizonyos sziluettnek.
- Ez lenne hát a Babits által megénekelt három kereszt? - kérdezte kissé döbbenten az egyik költő barátom.
Megnyugtattam, hogy nem. Ezt a három keresztet - a rajta lévő felirat tanúsága szerint - egy tiszteletreméltó szekszárdi család állíttatta 1930-ban. Műkőből készültek, tisztes kőfaragó mestermunkájaként, követve az akkori közízlést, minden színezés és kifestés nélkül. Bár különösebb művészi vagy történeti értékük nincs, ott és úgy, ahogy álltak beleillettek a miliőbe.

Hadd ne írjam le ide, hogy vendégeinknek mi volt a véleménye a keresztek jelenlegi, "felújított" állapotáról és kinézetéről... Elég volt nekem pirulva végighallgatnom.

Jöjjön helyette inkább az én - kicsit talán ironizáló, de semmiképp se csúfondároskodó - szerény véleményem!

A műkő lefestése - különösen kerti medencékhez használt festékkel - szükségtelen és stílustalan vállalkozás, a színek kiválasztása meg feltűnően ízléstelen. A barna drapéria a kertitörpék világában még elmegy, de itt fürdőgatyának hat, a babarózsaszín test pedig egyenesen viaszpanoptikumok figuráit idézi.

Ha már az eredeti helyükről elhozták a kereszteket, legalább a tájolásukat tiszteletben kellett volna tartani. Ha egy hívő ember tekintetét Krisztusra veti, a háttérben a mennyet, az égi országban pedig az Urat keresi, és nem az ormótlan és lelketlen vasszerkezetet.

A műholdas hírközlés világában talán inkább a vastornyok szükségességét kellene felülvizsgálni a Bartinán, és nem ilyen faramuci félmegoldásokkal altatgatni a közjóért tiszteletreméltóan fele-felszólaló lelkiismeretünket.

Most pedig kanyarodjunk vissza a címben jelzett gondolatra!

Ma már ugye nem is olyan könnyű rádió- meg lokátorállomásokat telepíteni a közakarat ellenében! A hegy átka, hogy akkor került oda a rádió- és tévétorony - száműzve onnan az eredeti hármas keresztet - amikor bizonyos politikai csoportok jobban tudták, hogy mi kell a népnek, mint a nép, és persze puszta jóindulatból érvényesítették is ezt a "tudásukat".

A települések fölé emelkedő magaslatok, mindig is arra csábították a hatalmasokat, hogy saját emlékművük talapzatának tekintsék őket. Ez a kísértés állította oda a 80-as évek elején Kiss István szobrát a politikusok névjegyeként szolgáló szőlőlevelekkel, s mint azt az emléktáblák divatja jelzi, ez a kísértés olykor hatalmába keríti a maiakat is...


Mára perszse a politikai kurzusváltás elsodorta a "peronoszpórás" leveleket, így a a szobor jobban hasonlít egy kopasztott csirkéhez, mint eredeti önmagához. A közelében tornyosuló hírközlési vasgólemekkel leginkább az rokonítja, hogy ezt a szőlő-búza kompozíciót ugyancsak puszta jószándékból rakatta oda a közjóért oly lelkesen és önzetlenül tenniakaró buzgolkodás... Mint ahogy a Bartinára vezető út mentén szerencsétlenkedő álnaív faszobrokat sem az öntömjénező kivagyiság, hanem e nemes jószándék állította oda.




Ez a buzgolkodó jóakarat a Bartina átka.
Mert hiába rosszallotta az egész város patriota közössége a hármas kereszt vastornyokkal való felcserélését, ma is ott állnak a rút madárijesztők...
hiába lett világraszóló botrány a szőlőfürtös búzakéve felállításából, a szobor maradt a helyén jelezve, hogy nem a közakarat igazgat itt...
és persze hiába füstölgök én és a hozám hasonlók a hármaskereszt ilyettén módon való felújítása és elhelyezése ellen, ez már bizony ott fog állni az idők végezetéig, ahol van...
mert a hatalom ma sem hajlandó elismerni tévedéseit, a hatalom ugyanis hivatalból tudja, vagy ha nem, hát önkényesen kijelöli mi a jó, és mi nem...
A Bartinán bizony jó ideje megállította az időt egy gonosz boszorkány. Azóta a jó izlés, mint a mesebeli Csipkerózsika, hosszú mély álmát alussza. Valószínűleg nem én leszek a Herceg, aki -megvívva a százados vadrózsák szövedékével - majd csókommal felébreszthetem. Nem is vágyom erre a tisztre, csak néha elgondolkodom:
Vajon mi lenne, ha egyszer ez a töméntelen önzetlenség és jószándék átadná a helyét a szakértelemnek, hogy a valódi közakaratról már ne is beszéljünk?

2010. május 23., vasárnap

A megvalósuló álmok


Amikor kisfiú voltam, lakott az utcánkban egy másik kisfiú. A családja nem volt tehetősebb, mint az enyém, de volt egy külföldi rokonuk, aki egy dunai hajón valahogy becsempészett az unokaöccsének egy akkora játék teherautót, amelybe bele lehetett ülni. Nagyon szerettem volna én is beleülni, de a kisfiú - félve az apukája haragjától - ezt soha nem engedte meg. Kis idő múlva elköltöztünk még a környékről is, de az a gyötrő vágyakozás, hogy egyszer beleülhessek egy ilyen autóba még sokáig bennem maradt. A minap az utcában az egyik kisfiú kapott egy hasonló méretű játék járművet, és büszkén mutogatta az utcabelieknek. Elmeséltem neki ezt a kis történetet és megkérdeztem, hogy beleülhetek-e az autójába. Szó nélkül kiszállt az ülésből és átengedte nekem. A nagypapája jót nevetett az egészen, aztán a kezembe nyomott egy sört, hogy teljes legyen az örömöm...


Attila, az unokám, a Szekszárdi Pünkösdi Fesztiválon meglátott egy kiállított versenygokartot. Meg se merte kérdezni, hogy beleülhet-e. Én megkérdeztem, és lám megengedték neki... ő beleült, én meg elmentem inni egy sört!

2010. május 20., csütörtök

Újra a Művészetek Palotájában



Puszta véletlen, hogy a két hónapos hallgatás után újra a Művészetek Palotája ültetett a géphez. Ezúttal nézőként jártam ott, de ez nem volt semmivel sem kisebb élmény. Évek óta figyelemmel kísérem az Énekel az ország kórusmozgalom évente ismétlődő zárókoncertjeit. Elmegyek, meghallgatom, s mindig okkal reménykedek a kivételes élményben.
A Budafoki Dohnányi Zenekar és az országos mozgalom több mint 500 fős egyesített kórusa az idén Händel: Izrael Egyiptomban című kórusoratóriumát adta elő. Ez a remekmű egyébként igen ritkán hallható, hiszen két egymásnak felelgető kórus 4-4 azaz nyolc szólamára írta a szerző, így előadása különleges zenei apparátust és felkészültséget igényel. A zenekar és az öt kiváló szólista finoman cizellált hangzásait drámaian foglalták egységbe a létszámával is uralkodó kórus robosztus hangzásai. De kellett is, hiszen a tíz csapás története a Biblia szövegének is legexpresszívebb része. A kiváló és méltán hírneves karnagy Hollerung Gábor, mint az elmúlt öt évben mindig, ezúttal is maradandót alkotott. Remélem hamarosan felkerül a felvétel az internetes portálokra (mondjuk a You Tube-re), hogy bárki hozzáférjen. A koncerten tilos volt fotózni, így a telefonnal készített kép a koncert utáni ünneplést rögzíti.