Csend - élet - ?!?

Ugye milyen szép almák? Édesanyám hozta a Tescóból...



Nem megenni, nézni! Importalma dekorációs célokra...

A Mama, aki nyugdíjas, ennek az almának is csak az árát meg a küllemét mérlegelte. Mint már annyiszor, újra bebizonyosodott, könnyű őt az ilyen tetszetős bóvlival becsapni. Tudja, hogy az importált alma sokkal gyengébb minőségű, mint az itthoni. De ott a Tescóban, a gondosan rendezett polcokon - mondja szinte mentegetőzve - olyan szépek voltak, a fene gondolta, hogy ezek is rosszak belül.
Pedig rosszak. A húsuk elbarnult, itt-ott elkékült, az ízük meg... tulajdonképpen nincs is ízük.
Láthatóan csalódott. Világ életében szerette az almát, s ha van, még ma is kilószámra csemegézi. Sokszor bosszant az a gondoskodás, amivel a kert végén árválkodó almafát dédelgeti, mert ha annak szüksége van, minden másnál fontosabb. Pedig be kell látnom, ezek az importalmák meg se közelítik a "saját" termés ízét, zamatát. Ha terem, szinte egyedül ellátja a családot. Csakhogy az idén nem kedvezett az időjárás a virágzásnak, negyede sincs rajta a megszokottnak. Ilyenkor jön a bolti, vagy ami még veszedelmesebb, a "teszkós".
Én is csalódott vagyok. Az EU-s országok gazdái jelentős támogatás mellett termelik ezt az ízetlen vacakot... a mi gazdáink meg... a mi almásaink meg... a mi feldolgozóiparunk meg...
Nem is folytatom. Miért is gondoltam, hogy az EU népessége a finom almánkra, a féltett hungaricumaink különlegességére áhítozik majd? Talán nem is tudják, hogy milyen a magyar alma... hogy ugyanolyan támogatás mellett... ugyanolyan olcsón... ők is sokkal jobbat...
Ők persze nem csalódottak! Nekik nem voltak illúzióik!
Nekünk viszont még van egy fánk a kert végében! Jövőre talán bővebb termést kínál, hogy ne kelljen az európaiak elől elennünk azt, ami az övék!

Honor, amicitia, societas!

Ma itt volt nálunk a barátom. Vele teljesebb volt az ünnep. Pedig csak "beszélgettünk"! Miről? A művészetről! A világról és magunkról! Beszélgettünk, mindenről, ami fontos. Nézzétek csak ezt a képet! Neki van jövőképe, és ma rajzolt nekem is egyet. Na, nem tollal vagy ceruzával... egyszerűen a mosolyával... ami persze természetes egy baráttól... Nem igaz? Főleg, ha úgy hívják: Bálványos Huba

Nepo Muki

Igen! Igen!

Ez a Muki a Nepomuki! Tokajban találkoztam vele. Ne tessék megijedni! Nem tévedt el.

Ott áll a helyén, a Tisza-híd előtti téren, rendületlenül óvva, védve, felügyelve a folyót, a várost és az embereket. Ebben a környezetben ugyan már alig észrevehető, de nem is az a lényeg - gondolják a környezetébe települt vendéglátósok -, mert ugye a pénz a fontos, amit a környező vizekből, a táj és a természet szépségeiből ki lehet nyerni. Mindez persze a történelmi borvidékként ismert kultúrtájon akár természete is lenne, de a reklámernyőn jól láthatóan megjelenített termékeket, mintha nem a tokaji dombokon termelnék, vagy tévedek?

Milyen jó lenne, ha ez a Nepomuki Muki a közízlesre is valamilyen befolyással lenne!

Tokaj egyébként gyönyörű és hangulatos város, élmény volt odalátogatni...

folyóiban gyönyörködni, óborait kóstolgatni... egyszóval jó volt!

Az angyalokról

Az angyalokat illetően nagyon is bigott vagyok. A létezésükbe vetett hitemhez nincs szükségem a biztos tudásra. Elég bizonyosság, hogy érzem őket, mert érzem, igen érzem őket a sejtésekben, a sugallatokban, az eszemmel megmagyarázhatatlan dolgokban. Nem fizikai érzékelés ez, merthogy üzeneteik nem az érzékszervekkel megragadható világból, hanem valami azon túl, vagy vele párhuzamosan létező szférából érkeznek. Mondja meg nekem valaki, mely érzékszervével érzi a szeretetet, a gyűlöletet, a féltést vagy a féltékenységet? Talán a szemünk, a fülünk vagy a tapintó ujjunk érzéklete oltja belénk, lobbantja fel, vagy oltja ki azokat? Nem én találtam ki a hangtalanul és érzékelhetetlenül működő sugallatokat magamnak, és nem csupán az én világérzékelésem részei. Az emberek az idők kezdete óta tudnak létezésükről, s talán nem véletlenül képzelnek nekik patyolatfehér szárnyakat, könnyű lebbenő ingecskéket, meg gyönyörű gyermekarcokat.

Nézd meg ezeket a képet, figyeld meg magadon, a kép által sugallt érzéseidet, és tudni fogod miről beszélek!

Az idézetekről

A megidézett idézetek, avagy az igéző idéző




Mindent a maga helyén


Nagyon ronda volt az a kis hivatali iroda, ahova a friss diplomával a zsebemben beültettek. Nem baj, gondoltam, majd belakom, a magam képére alakítom. Vettem bele néhány virágot (már nem emlékszem milyent), a közeli papírboltból néhány képzőművészeti reprodukciót (már nem tudom kinek a műveiről), felraktam a polcra az egyetemi jegyzeteim közül azokat, amelyekre otthon nem volt szükségem. Nem mondom, otthonosabb lett, de így sem volt az igazi. Egy bölcsésznek illik magát bölcsességekkel körbevennie. Akkoriban még nem voltak számítógépek meg nagyításra alkalmas fénymásolók, így magamnak kellett szép nagy betűkkel kimásolnom azt a tucatnyi idézetet könyveimből a kartonlapokra, amelyek aztán díszítő igyekezetemnek intellektuális színezetet adtak. Mondhatom, igen büszke voltam az eredményre. Legközelebb, amikor az osztályvezetőm bejött, látható elismeréssel nyugtázta az irodám küllemét. Még arra is lett néhány perce, hogy elolvassa a kirakott idézeteket.
- Te olvastad Dante Isteni színjátékának harmadik részét, a Paradicsomot is? - kérdezte, rámutatva mindjárt az elsőre.
"Az égi Jóság, melyen sohse száll át
irígység árnya, önmagában égve
szórja az örök szépségek sugárát."
- Hát... - hebegtem, részleteit igen, de az egészet nem - egy az emberi jóságról szóló tanulmányban olvastam, ott nagyon a helyén volt, azért jegyeztem meg.
Nem szólt, nem tett megjegyzést, csak épp az arcára is kiülő bizalmatlansággal olvasta el a többit.
- Ezek szép, és okos gondolatok - fűzte hozzájuk, szigorú szemeit le sem véve az arcomról - csak az nem derül ki belőlük, miért tartottad olyan fontosnak megidézni őket. Valahogy az az érzésem, hogy nincsenek a helyükön.
Megvallom, kicsit elszégyelltem magam. Délután bezárkóztam az irodámba, leszedegettem a kartonlapokat a falról, magam elé terítettem, és alaposan elgondolkodtam a rajtuk lévő idézeteken. A gondolataim összegzését ceruzával és jóval kisebb betűkkel ráírtam a kartonok jobb alsó sarkára. Kettő kivételével mindegyik visszakerült a falra. Az egyik egy bibliai, a másik egy Marxtól származó idézet volt, mert ott és akkor, még egyik sem volt a helyén. Később az osztályvezetőmmel, aki atyai jó barátom lett, órákig beszélgettünk a falakon található gondolatokról (az idézettekről, az előidézőkről és az előidézettekről egyaránt), nagyon sokat tanultam ezekből a diskurzusokból.
Mint tanárnak és rendszeres előadónak, az idézetek munkatársaimmá lettek, beépültek a retorikai eszköztáramba. Hosszú lista lenne felsorolni, mi mindenben voltak már segítségemre. Talán leginkább abban, hogy magamat is egy kicsit a helyemre tegyem.

Ezt a történetet azokkal a tanítványaimmal, ismerőseimmel és barátaimmal szoktam megosztani, akiknél azt tapasztalom, hogy a beidézett szerzők, források és gondolatok vagy nincsenek igazán a helyükön, vagy a kartonlap jobb alsó sarkából hiányzik a ceruzás jegyzet!

A gesztusokról

(Fotó: Bodnár Tamás)

Gyakran találok az internetes postaládámban mindenféle szívfacsaró modern meséket. A legtöbbször azonnal kitörlöm a memóriámból, mert valahogy idegenkedek az üres moralizálástól. Ez a történet valahogy elkerülte a sorsát.

A vak leány

Volt egyszer egy leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét, a fiút, aki mindig, mindenhová vele tartott, és folyton arra kérte legyen a felesége.

- Talán, ha láthatnám a napvilágot, hozzád mennék feleségül – sóhajtotta ahányszor a dolgot szóba hozta a kedvese.
Múltak a napok, hónapok, évek. Egy napon a lány, értesítést kapott a kórházától, hogy került egy – a vak szemei helyére – beültethető szempár, ha vállalja a műtétet. Természetesen vállalta. Amikor aztán levették szeméről a kötést, megláthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a fiú, emlékeztetve őt az oly sokszor elrebegett mondatra.
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa elrémítette, szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell majd néznie, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen visszavonult, majd pár nap múlva küldött a lánynak egy rövid levelet.
„Kérlek, vigyázz a szemeidre! Mielőtt a tiéd lettek, az enyémek voltak.”

A történethez a bornírt szentimentalizmus mindenféle intelmeket szokott fűzni arról, hogy ne légy olyan önző, mint a lány, s mielőtt panaszkodni kezdenél, gondolj azokra, akiknek sokkal több okuk van a panaszra. Engem viszont a fiú ostoba önzése késztet elmélkedésre.

Miből gondolta, hogy valaki, aki a saját vakságát gyűlöli, majd a másét szeretni fogja? Neki már tudnia kellett, milyen meddő a kapcsolat egy olyan társsal, aki nem tudja elfogadni a világot olyannak, amilyen. Miért akarja hát a lánnyal ugyanezt a poklot megjáratni?

A történetnek szerintem nagyon is rossz az üzenete. Azt sugallja ugyanis, hogy a legnemesebb gesztusainkat is csak valamiféle kölcsönnek szánjuk, a viszonzás, a kamatostól való megtérülés reményében, s hogy az önfeláldozás mögött mindig egy önös kis célt kell feltételeznem.

Hadd higgyek én továbbra is az önzetlen gesztusokban!

A szentély

A dolgozó könyvespolca


A munkaasztalok és a pihenő


A sarok, a zug, a barlang

Hetekben, hónapokban vagy épp években mérhető? Mindegy, van végre egy dolgozószoba, s benne egy szentély, ami leginkább az enyém. Ez persze nem előfeltétel, inkább csak komfort. Eddig többnyire a hálóban, az ágyam szélén űlve írtam, most majd megpróbálom itt is a munkát, s ha nem megy, legfeljebb visszaülök az ágy szélére. Jobb lenne, ha itt is menne a dolog, kevésbé zavarnám a környezetemet. Lehet drukkolni nekik is, nekem is.