Az idézetekről

A megidézett idézetek, avagy az igéző idéző




Mindent a maga helyén


Nagyon ronda volt az a kis hivatali iroda, ahova a friss diplomával a zsebemben beültettek. Nem baj, gondoltam, majd belakom, a magam képére alakítom. Vettem bele néhány virágot (már nem emlékszem milyent), a közeli papírboltból néhány képzőművészeti reprodukciót (már nem tudom kinek a műveiről), felraktam a polcra az egyetemi jegyzeteim közül azokat, amelyekre otthon nem volt szükségem. Nem mondom, otthonosabb lett, de így sem volt az igazi. Egy bölcsésznek illik magát bölcsességekkel körbevennie. Akkoriban még nem voltak számítógépek meg nagyításra alkalmas fénymásolók, így magamnak kellett szép nagy betűkkel kimásolnom azt a tucatnyi idézetet könyveimből a kartonlapokra, amelyek aztán díszítő igyekezetemnek intellektuális színezetet adtak. Mondhatom, igen büszke voltam az eredményre. Legközelebb, amikor az osztályvezetőm bejött, látható elismeréssel nyugtázta az irodám küllemét. Még arra is lett néhány perce, hogy elolvassa a kirakott idézeteket.
- Te olvastad Dante Isteni színjátékának harmadik részét, a Paradicsomot is? - kérdezte, rámutatva mindjárt az elsőre.
"Az égi Jóság, melyen sohse száll át
irígység árnya, önmagában égve
szórja az örök szépségek sugárát."
- Hát... - hebegtem, részleteit igen, de az egészet nem - egy az emberi jóságról szóló tanulmányban olvastam, ott nagyon a helyén volt, azért jegyeztem meg.
Nem szólt, nem tett megjegyzést, csak épp az arcára is kiülő bizalmatlansággal olvasta el a többit.
- Ezek szép, és okos gondolatok - fűzte hozzájuk, szigorú szemeit le sem véve az arcomról - csak az nem derül ki belőlük, miért tartottad olyan fontosnak megidézni őket. Valahogy az az érzésem, hogy nincsenek a helyükön.
Megvallom, kicsit elszégyelltem magam. Délután bezárkóztam az irodámba, leszedegettem a kartonlapokat a falról, magam elé terítettem, és alaposan elgondolkodtam a rajtuk lévő idézeteken. A gondolataim összegzését ceruzával és jóval kisebb betűkkel ráírtam a kartonok jobb alsó sarkára. Kettő kivételével mindegyik visszakerült a falra. Az egyik egy bibliai, a másik egy Marxtól származó idézet volt, mert ott és akkor, még egyik sem volt a helyén. Később az osztályvezetőmmel, aki atyai jó barátom lett, órákig beszélgettünk a falakon található gondolatokról (az idézettekről, az előidézőkről és az előidézettekről egyaránt), nagyon sokat tanultam ezekből a diskurzusokból.
Mint tanárnak és rendszeres előadónak, az idézetek munkatársaimmá lettek, beépültek a retorikai eszköztáramba. Hosszú lista lenne felsorolni, mi mindenben voltak már segítségemre. Talán leginkább abban, hogy magamat is egy kicsit a helyemre tegyem.

Ezt a történetet azokkal a tanítványaimmal, ismerőseimmel és barátaimmal szoktam megosztani, akiknél azt tapasztalom, hogy a beidézett szerzők, források és gondolatok vagy nincsenek igazán a helyükön, vagy a kartonlap jobb alsó sarkából hiányzik a ceruzás jegyzet!