(Fotó: Bodnár Tamás)
Gyakran találok az internetes postaládámban mindenféle szívfacsaró modern meséket. A legtöbbször azonnal kitörlöm a memóriámból, mert valahogy idegenkedek az üres moralizálástól. Ez a történet valahogy elkerülte a sorsát.
A vak leány
A vak leány
Volt egyszer egy leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét, a fiút, aki mindig, mindenhová vele tartott, és folyton arra kérte legyen a felesége.
- Talán, ha láthatnám a napvilágot, hozzád mennék feleségül – sóhajtotta ahányszor a dolgot szóba hozta a kedvese.
Múltak a napok, hónapok, évek. Egy napon a lány, értesítést kapott a kórházától, hogy került egy – a vak szemei helyére – beültethető szempár, ha vállalja a műtétet. Természetesen vállalta. Amikor aztán levették szeméről a kötést, megláthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a fiú, emlékeztetve őt az oly sokszor elrebegett mondatra.
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa elrémítette, szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell majd néznie, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen visszavonult, majd pár nap múlva küldött a lánynak egy rövid levelet.
„Kérlek, vigyázz a szemeidre! Mielőtt a tiéd lettek, az enyémek voltak.”
A történethez a bornírt szentimentalizmus mindenféle intelmeket szokott fűzni arról, hogy ne légy olyan önző, mint a lány, s mielőtt panaszkodni kezdenél, gondolj azokra, akiknek sokkal több okuk van a panaszra. Engem viszont a fiú ostoba önzése késztet elmélkedésre.
Múltak a napok, hónapok, évek. Egy napon a lány, értesítést kapott a kórházától, hogy került egy – a vak szemei helyére – beültethető szempár, ha vállalja a műtétet. Természetesen vállalta. Amikor aztán levették szeméről a kötést, megláthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül? – kérdezte a fiú, emlékeztetve őt az oly sokszor elrebegett mondatra.
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa elrémítette, szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell majd néznie, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen visszavonult, majd pár nap múlva küldött a lánynak egy rövid levelet.
„Kérlek, vigyázz a szemeidre! Mielőtt a tiéd lettek, az enyémek voltak.”
A történethez a bornírt szentimentalizmus mindenféle intelmeket szokott fűzni arról, hogy ne légy olyan önző, mint a lány, s mielőtt panaszkodni kezdenél, gondolj azokra, akiknek sokkal több okuk van a panaszra. Engem viszont a fiú ostoba önzése késztet elmélkedésre.
Miből gondolta, hogy valaki, aki a saját vakságát gyűlöli, majd a másét szeretni fogja? Neki már tudnia kellett, milyen meddő a kapcsolat egy olyan társsal, aki nem tudja elfogadni a világot olyannak, amilyen. Miért akarja hát a lánnyal ugyanezt a poklot megjáratni?
A történetnek szerintem nagyon is rossz az üzenete. Azt sugallja ugyanis, hogy a legnemesebb gesztusainkat is csak valamiféle kölcsönnek szánjuk, a viszonzás, a kamatostól való megtérülés reményében, s hogy az önfeláldozás mögött mindig egy önös kis célt kell feltételeznem.
Hadd higgyek én továbbra is az önzetlen gesztusokban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése